Még mindig szívesen veszem ha írtok kommentárt,hogy tetszett, vagy hogy nem tetszett.
Csak a kezdet
Nyöszörögve a nyakamban pulzáló fajdalomtól
felültem. Jobb kezemmel a tarkómat
nyomkodtam a ballal pedig a kivörösödött szememet dörzsölgetem. Egyelőre nem
tudtam megállapítani mi az a fájdalom a nyakamban. A vörös szem keletkezésének
körülményei derengenek. Felálltam, de nyakam se, hogy se tudod nyugton hagyni. Arra
emlékszem, hogy apám bejött… elment… Fürödtem jó meleg vízben… Sírva lefeküdtem
majd… „Egy sötét éjszakán már csak a Halál irányít”. Beugrott és rémülten estem
vissza az ágyba néztem a padlót és az emlék foszlányok nagy gyorsasággal úsztak
be a fejembe. Mind ezek megszakításban közre játszott egy számomra ismeretlen
mély öblös hang.
- Ha jól emlékszem neked kölyköd
is van. Nem Ric?
- Hagyd, ilyen állapotban
semmit
nem lehet belőle kiszedni. – Jól hallhatóan ezt egy másik férfi mondta. Sokkal
lágyabb és nyugodtabb hangja volt még sem nőies. Nekem egy idegen is elég volt,
nem még higgy kettő! Próbáltam felállni, de szédültem és még mindig éget a
szemem. Két idegen van a házban… Miért? Lehet csak apa vagy anya barátai,
akikkel én még nem találkoztam. Felpattantam majd beszaladtam a fürdőben és
nagy erővel becsaptam.
- Na, jól van Tayva Brovonsky jól
becsaptad azt az ajtót. - Sértegetem magam miközben ingatom a fejem. Ránézek az
ajtóra és látom, hogy nagyon furán áll az a kilincs. Ilyen oda nem illő
pozitúrában. Aggasztott… Odasétálok a kilincshez és lenyomom. Örültem, hogy nem
nagy erővel estem neki a kilincsnek, mert most különben orra estem volna. Mert,
ahogy a kilincset lenyomtam az a kezembe maradt és le is csúszott még a másik
oldalán az ajtónak egy koppanással ért földet.
- Na bakker. –Bele dobom a kilincset a vécébe a víz felcsap
a félig kék csempés fürdő oldalára. Neki támaszkodok, az ajtónak nagy erővel
tolom. Semmi értelme beszorultam… Kimászni nem tudok, az ablakon túl magasan
van. Vagy talán meg próbálhatnám, de 15 méteres magasságból nem szerencsés
kiugrani. Végül feladtam minden reménnyel és befeküdtem a fürdőkádba gondolkozni.
A legjobb hely mit ne mondjak, de most ez is megteszi. Akkor üljünk most itt
bent a fürdőszobába és várjuk a végzetem. Tiszta hülye vagyok… Istenem mivel
áldottál meg? Vagy inkább mivel nem? Ésszel biztos, hogy nem. Felülök, majd az
ajtó elé ülök. Kiabálnom kéne… kéne-kéne,
de az is felvetődött bennem hogy lehet, hogy az esti betörők! Akkor viszont
lehet,hogy apa és anya nagy bajban vannak! Felállok, akkor meg mit ülök itt?!
De várjunk csak, egy alsóban mégsem trappolhatok le és nézhetem meg mi a szitu.
Vagy mégis…? De igen meg nézhetem. Mégis csak az én házam. Aztaszentségit! Elnevettem magamat halkan majd elkezdem hátrálni,
hogy neki, fussak az ajtónak. Még egy mély lélegzett… Most! Bumm, neki az
ajtónak vállal tövestül kiszakad. Volt ajtó nincs ajtó. Mindegy is.. Néztem még
egy darabig az ajtót és helyet majd meg ráztam fejem. Kint vagyok. Felállok mit sem törődve a sajgó
vállammal és lesöpröm magam jelképesen. Nos, akkor irány-surány lefelé. Gyors
léptekkel a szobám kijárati ajtója felé veszem az irányt. Szívem heves topog,
kezem izzad és kapkodva veszem a levegőt. Nem nagyon kéne lihegnem hát, ha apa
meghallja vagy valaki. Apának nagyon éles a halása anya meg mindent észrevesz,
szóval nagyon okosan kell mozognom. Én leszek a fénynek árnyéka. Nagy nehezen
az orromon keresztül veszem a levegőt, de mivel a szívem nem nyugodott le a
félelemtől még szuszogtam, de mint testnevelés órákon, ahogy tanítottak szájon
be orron ki módszerre pillanatok alatt rendeztem heves légzésem. . Közeledek az
ajtóhoz. Résnyire van tárva. A beszivárgó fény adja a szobám fél homályosságát
ezzel a helyzet komolyságát és a sötétségben meglapuló gonoszság jelenlétét. Lassan nyújtom a kezem a réz sárga kilincsem
felé mikor valamit látok rajta. Vörös.
Közelebb hajolok a kilincsemhez majd jól szem ügyre veszem, és kiteljesedik a
kép és a felismerés , mint villám csap belém. Vér….Vér. Az én kilincsemen vér
folyik. Szabálytalanul csurog végig a barna ajtó kilincsén teljesen a földig
ahol a szőnyeg magába issza és a színe sötétebbé válik a szélén már meg is
alvadt. Nem én ezt meg nem fogom! Nincs azaz Isten! Teljesen közel megyek a szobám
bejáratóhoz majd a lábamat és meglököm az ajtót. Szerencsére nem nyikorog mert
ha nyikorogna már végem lenne. Valakin lentről mégis hallhatná. Az orromat
valami furcsa és kellemetlen szag fogja meg. Sosem éreztem még ilyet szúr.
Tüsszentenem kell tőle, de erőt veszek magamon és ezt a belső kényszert
elnyomom magamban. Majd ahogy mennék lefele mikor meg pillantom a korlátot. A
padlót. A faalt és mindent mi körül vesz. Vér…Véres…Mindent vér borít. Hol
világosabb és még csöpögő és csorgó hol már darabos sötét és alvadt. Majd a
lent lévőknek is a beszélgetése feljut hozzám. De agyamig nem érkezik el
egyesszerűen dermedten, remegve állok az ajtóban és nézem csörgő vérek halmazát
az emelet majd nem minden szegletén.
- Te Ric mondd már kik voltak!
–Szólal meg a mély erőteljes hangú valaki. - Így nem tudunk segíteni, öreg…- Sóhajt
az alak és valami mélyen nagyon aggasztja.
- Én…n…- Szólal meg apám. Apám lent van és él. Én állok és
előre lépek a csatatérre. Én is véres leszek. Nem érdekel. Nem meleg már kihűlt
egy ideje itt lehet. Mindez…
- Leonardo, na, segíts már nekem!
Szegénynek még ahhoz nincs lelki ereje, hogy felálljon a vérből - Mondta a nyugodtabban
férfi. Erre másik csak ingatta a fejét és szomorúan nézett le. De… Vérből… nem.
Az lehetetlen. Annyira túltengett bennem az apám iránti aggodalmon, hogy kiiramodtam
az ajtóból le lépcsőhöz. Megálltam lépcső tetején és mindent láttam. Minden,
amit egy 10 évesnek abban az időben, akkor és ott. Sőt semmikor, senkinek nem
kellett volna látni. Mindet vért terít.
A lépcsőig, a bejáratig minden, ami az első szinte volt. Vértócsák
átható szaga bejárja kétemeletes házat, és minden vörösben izzik. Meglátok egy
embert, vagyis az, ami maradt belőle. A lába hűtőnél a teste az asztalon és még
ömlik belőle vér. Friss a ruha vége szaggatott, Tépték. Nem vágták. A szeme már
üveges. Csak nézz fel, és fekszik azon asztalon ahol én ettem még tegnap este. Ahogy
folyik, az elveszített, végtag tövéből a vörös folyadék úgy folyik egy másik
tetem nyakából. Többen volt. Csak pásztázom a csatatér alakult házunkat
számlálom az embereket. A két embert
kibeleztek. Többet megcsonkították. Valakinek vér mentes halála volt vagy csak
pár vágás. Az alvadt vér szaga és látványa, ami hol sötétebb, hol világosabb.
Hol tömör, hol összeállt. Hol folyik még hol csak áll. Én is csak állok,
mindjárt hánynom kell. Hánynom kell. El fogok ájulni. Kék szemem elkerekedett a
látványtól. Majd keresni kezdem a szüleim, mint egy kis állat kölyköt ott hagy
valahol az anyja és ő félve keresi anyját a magas fűben. Majd meg látok két
férfit. Az egyik magas cingár fickó. Rövidre nyírt haja, alig lehetett több
mint 7 cm hosszúságú, színe gesztenyebarna, mint a szeme. Egy olyan 190cm
lehetett a magasságra. Egy egyszerű farmert nadrág és egy kék ing volt rajta. Meglepetten
néz rám, de mégis kedvesen néz, és bár mennyi is morbid, de mosolyog. Tálán az
ö szeme barnássága nyugtatott meg, és ha csak egy pillanatra is, de nyugalmat
tudod nekem adni. A másik pasas sokkal erősebb, izmosabb a másiknál, srácnál. Alacsonyabb is nála, de nem
sokkal mondjuk egy olyan 10 cm-rel. Neki fekete haja még rövidebb. Rövid
terepmintás nadrágot, magas szárú fekete bakancsot visel, és persze fekete pólót.
- Hát, szia! Gondolom te vagy Ric
fia. –Szólt hozzám egészen nyugodt hangon a magas férfi. Ignoráltam, csak
néztem ki a fejemből rájuk.
- Ez meg hogy kerül ide? Hogy
hogy nem nyírta ki Darcia és társai? – Csodálkozott mély és erőteljes hangon a Leo.
Ha jól halottam. Már pedig én mindent jól hallok főleg most, hogy csak én
vagyok és ők, és a halottak.
-Leo most nem az a fontos…-
Fordul a magas férfi Leohoz.
- Hát, dehogy nem! Danes , most
Darciájék a legfontosabbak.
Nagy vita alul ki a két furcsa
pár között. Majd lepillantok a mellettük lévő alakra. Nagyra tágul a szemem.
Apám az, akit épp valakit zokogva magához ölel valakit. Közelebb mennék, de
egyszerűen lábam lebénult mozdítani egyáltalán nem tudom. Valahogy minden blokkolt,
ami a környezetemben van, és maga a látvány. Se a testemet forgatásra csak a fejem
volt képes… De nem érdekelt. Jobban koncentráltam a személyre, akit
szorongatott atyám. Mikor kiteljesült a nő
alakja. A földre rogytam. A lábaimból kiszalad a vér a szememből csak
patakzottak a könnyek és csak néztem őket. Karjaim mellettem lógtak. Ahogy én
az élet és halál között. Nem éreztem magam élnek. Mert ott és akkor valami
meghalt bennem. A nő nem más, mint aki e földre hozott, aki életet adott nekem.
A saját anyám. Ott hevert édesapám karjai közt. Testét mér nem tartok az izmok
mellkas már nem süllyedt is emelkedett. Az egyik karja lesett öléből, és a
földet érintette. Nem láttam sokat, belőle mert édesapám egész testével ölelte
őt magához, keservesen. A kezén végig kígyózó vérnyom számomra mindent elárult.
Valaki mellettem termet és magához
szorított. Perpillanat nem érdekelt ki volt az a személy csak az, hogy
halhattam ritmusos szívdobogását. Teste melege valahol,és valamilyen szinte
életben tartott. Nem is kellet több teljesen hozzám tapadtam és mellkasát
ellepet a könnyek ami szépem be vizezte a felsőjét.
-
Nem lesz semmi baj! Semmi gond. Nyugalom.
Cssss…- Szépen lágyan nyugtatgatott és olyan kellemes volt hallgatni szívét és
hangja nyugtatólag hatott rám, és hangja bár nem volt túl meggyőző még is engem
céloztak meg.
Sírásom percek múlva se hagyott alább, és
Danes se tágított mellőlem.
